Wass Alber - Tizenhárom almafa (részlet)

Az adó dolgáért jöttem vóna – jelentette ki az öreg. – Ihol az írás!
Azzal odadöcögött az asztalhoz s letette reá a papírt. Erre Mózsi is előkotorta a magáét s odatette az öregé mellé.
– Itt van ez is, ni.
A hivatali férfiú megnézte nagy álmosan az egyiket, aztán a másikat.
– Nincsenek megelégedve a kivetéssel? – kérdezte.
– Hogy értsük ezt? – kapta föl az öreg a fejét és harciasan körülnézett. Ezt tette Mózsi is, de nem látott veszedelmet sehol.
– Hogy sokallja-e az adót? – fordította át a kérdést magyarra a nyeszlett.
– Sokallani nem sokallanánk mi aztat – csavart egyet az öreg a bajuszán –, csak éppen hogy nem tudjuk megfizetni!
– Szóval haladékot kérnek? Mi?
– Mégpedig végérvényeset! – emelte föl az öreg az ujját.
– Hogy értsem ezt? – meresztette el a másik a szemét.
Még a kisasszony is abbahagyta a körömmunkát, s úgy nézett az öregre, mintha soha addig vénembert nem látott volna.
– Úgy, hogy sem most, sem hónap, sem egy esztendő múltával, sem tízzel én ezt a pénzt meg nem fizethetem!
– S miért?
– Azért kérem – tüzelt az öreg –, mert én a rómányok alatt mind a huszonkét esztendőt egybevéve nem fizettem annyit, mint amennyit maguk itten egy esztendőre követelnek rajtam. Márpedig idehallgasson. Ha az ellenségem, aki számára én csak egy büdös székely vótam, beérte huszonkét esztendő alatt ennyivel, magiknak akkor százhuszonkettőre is sok kell legyen, sze tán azért gyüttek, hogy megsegítsenek, igaz-e?
Hehehe! – kacarászott a fiatalember. – Ravasz ember maga, apám! Csakhogy az államnak kell ám a pénz! Utakat kell csináljunk magunknak, tisztviselőlakásokat kell építsünk magunknak, mert itt semmi nincsen!
De az öreg nem hagyta magát. – Akinek nem jók a mi utaink, ne gyüjjön ide! Vagy csináljon jobbat, a maga pénzin s ne az enyimen!

barátaimhoz

nem az a város, nem a hely,
nem a kocsmaszag, vagy a zajok
nem a sör, és nem a bor,
nem is a halk, sötét sarok
nem a küzdelem, mit ott éltem,
míg vers lett a szóból,
nem az ember, ki akkor voltam,
ki a gyengeségnek hódol
nem a szesz, és nem a füst,
az most is itt van, ha akarom,
nem az élet, mit otthagytam,
nem az hiányzik most nagyon

de az értelmetlen szavak,
de a szavak nélküli értés,
bármi, amit Ti mondtatok,
volt az dicséret vagy sértés
az együtt töltött sok-sok idő,
minden egyes pillanat,
a grafomán, és a festő,
na meg a dartonita pap
együtt élés, együtt érzés,
vigasz egy szomorú napon,
minden, amit Ti adtatok,
az hiányzik most oly nagyon

(by me, a közzététel időpontjában)

Wass Albert Márciusi ballada

Fenyők fekete lombján
már gyantaillat árad.
Az alkonyat lilája
övezi lent a fákat.
Egy kis patak dalolgat…
rég nem dalolt már senki.
Dalát a fenyves-erdő
kacagva visszacsengi.

A nyirkos erdő mélyén
ébredni kezd az élet.
Az éledő rügyek közt
széncinke-had mesélget.
Rigók halk füttye szólít
a csöndes esti lesre,
s halk nyár-illúzióval
köszönt a szürke este:

…Lágy csendű lombok alján
pásztortűz fénye éget…
A tölgy-erdők susognak
csodálatos meséket…
Leszáll a tarka álom…
s míg csöndesen elalszol:
fejed felett a fákon
csengő poszáta-dal szól…

Fenyők fekete lombján
már gyanta-illat árad.
Az alkonyat lilája
övezi lent a fákat.
Egy kis patak dalolgat…
rég nem dalolt már senki…
dalát a fenyves-erdő
kacagva visszacsengi.

Anavi Ádám: Valami egyszerű kicsiny dal

Szeretnék írni mostan
gyorsan szülessék, nehogy még
magamban eltapossam.
Gyorsan szülessék – az se baj,
Ha nem lesz kész egészen.
Ne várj egészet! – sosem lesz
A te egészed készen.
Valami egyszerű kicsiny dalt –
Csak már világra jönne!
A szemekbe mindenkinek
helyettem ő köszönne.
Valami egyszerű kicsiny dalt – ritmusát az isten
velem dúdolja, hogy a nagy
átjárón átsegítsen.

nah
4-5 hónap, és kiderül, kellek-e magyar állampolgárnak...
remélem lesz még ország, aminek polgára lehetek...

Hát nem gyönyörű!?!

És mától az enyém!
(már "csak" meg kell tanulni használni)

az első

Napok óta nem tudott aludni, és ettől erőtlennek érezte magát. Nem, fizikailag minden rendben volt. Már órák óta függeszkedett a tetőgerendán a résre nyitott ablak előtt, mégsem fáradt el. A gond nem ezzel volt, hanem az emlékezéssel. A lába tompán sajgott, mintha meghúzta volna. Valahol, valamikor. Akár hogy is szerette volna fölidézni, mi történt mielőtt elkezdte volna a bent ülőket figyelni, nem sikerült. Mintha falba ütközött volna. A tegnap megvan. És előtte is több, mint amire bárki emlékezhetne, de a ma a múlt homályába vész. Mintha meg sem történt volna.
Odabent csönd lett, és ez észhez térítette. Csak egy pillanat volt, de valamit elmulasztott. Túl nagy volt a csönd. Talán fölfedezték. Valahol az ablakon, és talán egy ajtón túl ajtó csapódott be. Igen, észrevették! Gondolkodás nélkül engedte el a gerendát, és egy örökkévalóságnak tűnő pillanat után hangtalanul érkezett az előbb még méterekre levő, ökölnyi kövekből kirakott útra. A fájdalom élesen nyilallt combjába, aztán eldőlt. A lába görcsbe rándult, mozdítani se tudta. Néhány perc - vagy csak másodperc, ki tudja – után erőt vett magán, és a fájdalmat legyűrve talpra állt. Bicegve ugyan, de elindult. Csak három sarok. Annyit kell kibírnia, és biztonságban lesz. Meleg kandalló, és füstbe burkolózó tömeg várja. És egy sarokasztal, két homályba vesző, hírekre éhes arccal. Csak addig bírja ki! Hogy meglepődnek majd! Tudták, hogy ez után „nyugdíjba mehetnek”, de mait most tudott meg, arra ők sem számíthattak! Ez az! Még tíz méter! Hosszú bal, biccenő jobb. Megint. Mindjárt ott van! Már hallja a nevetést! Érzi a füstbe keveredő szalonnasütés- szagot! Még öt lépés! Négy. Három. Csaholás! Kettő. Közeledik! Egy. Nem! Ez lehetetlen! Kutyákkal keresik! Nem vezetheti ide őket! Nem tehet ilyet velük! A társaival! A barátaival! Még egy lépés! Kettő. Kiabálás a csaholásban. Három! Négy! Egyre közelebb. Öt! A kétségbeesés új erőt ad. Hat. Nem fáj! Rohan. El innen! Tizenkettő. Jobbkanyar. Huszonöt. Bal. Jobb. Bal. Fák. Ösvény. Le róla! Patak. Bele! Fölfelé rajta. A víz jéghideg. Lemaradtak! A kutyák elveszítették a nyomot. Kiáltás. Jönnek fölfelé a part mentén. Megint közelednek! Jobbkanyar egy leágazásnál. Egyre jobban fárad. A jobb lába egyre kevésbé engedelmeskedik. Megáll. Hallgatózik. Közel vannak! Túl közel! Tovább! Lassul. Nem akarom, de nem tehetek ellene semmit. Az oldalág tóba torkollik. Bele! Hideg. Zsibbadok. Lassulok. Nem mozgok. Merülök. Kétségbeesés. Fohász. „Te szemét! Te utolsó senki! Ahogy mondom! Senki! Semmi! Te, aki lelket sem voltál képes adni! Szemét! Helyette adj esélyt! Egy napot! Nem, egy órát adj! Csak még egy órát! Kérlek! Nem akarok meghalni! Csak egy órát adj! Esélyt, hogy ne most, ne így történjen! Nem akarom a semmit! Csak egy órát! Kérlek! Adj! Akarom! Most! Adjmost! Mostadjadjmostmostadjmost...!”
Fájdalom. Sötét. Semmi. Lassan derengő érzések, gondolatok. Fáj. Valami. Nem nagyon, de mégis fáj. A lábam. Mitől? Nem értem! Nem tudom! Nem emlékszem! Hiszen a karomnak kéne fájnia! Nevetséges! Órák óta függeszkedek itt, mégis a lábam fáj. Koncentrálj!

Részlet Jurij Bondarev Választásából

"-...az alkotás nem más, mint valamilyen anomália manifesztációja,és psziciháternek kellene elemeznie... nem holmi kis kritikusnak.
- Ugyan, ez túlzás!
-Ha az ember egy nem létező világot hoz létre festékkel egy darab vásznon, vagyszavakból egy ív papíron - az vajon nem anomália? Még az ön realizmusa is, signore Vasziljev... hogy is mondjam? Nem a valóság tükörképe, hanem az ön szubjektumának, az ön személyes „énjének" a kivetülése. Hát lehet egyi ilyen aktus normális emberek foglalatossága?"


("beszélget" az olasz kritikus és az orosz festő)

Irni rövid i-vel

Borges-t olvasok, mert Bobby B. nem adta ide, mert kell neki, mert irni akar valami hasonlót, és mert közi után lent hagyta a lelkesen. Tehát olvasok. És egyre jobban szeretem. És én is irni akarok! Valami hasonlóan jót.És filozofikust. Olyat, ami megragadja a fantáziát.Amitől gondolkodni kezd az ember. Mert anélkül nem érti meg. Igaz, azzal sem, de legalább az illúzió megvan, hogy közelebb állok a megértéshez. Meg ilyenek. Olyan jó, hogy a laptopon nincs hosszú i. Igy irhatom azt, hogy irni, irni, irni akarok!
Sokat, jót!
Jobbat, mint tudok!
Többet, mint mire képes vagyok!
Irni, irni, irni!
Még!
Nem, Graphoman nem én vagyok!

Elmélkedés 2009.03.13-a péntekre

az igerész

,,A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett;"- mondja Jézus a farizeusoknak és főpapoknak. Ők, akik szerinte hallván hallanak, de nem értenek, nézvén néznek, de nem látnak, hiába hallják őt, szavaiban csak a fenyegetést érzik. Azt, hogy az Emberfia tanítása hatással van hallgatóságára. Nem értik az Igét, mert nem akarják érteni azt. Ahogy az írásban, a szóban sem hajlandóak meglátni a Lelket.
És mi? Mi is farizeusok vagyunk?
Igen!
Milyen sűrűn történik meg velünk, hogy nem vesszük észre a Lelket! Isten szent Lelkét, aki mindig mindenütt ott van velünk, és elhalmoz ajándékaival. Rohanunk. Nincs időnk semmire. Még saját magunkra se, nemhogy egymásra. Ne adj Isten, Istenre!
Álljunk meg!! Nem, ne csak fizikailag! Lélekben is! Üresítsük ki magunkat, ne gondoljunk a rohanásra, a problémákra! Gondoljunk istenre, és arra, hogy mi mind egyházának szegletkövei vagyunk! Mint ilyenek feladatunk észrevenni elvetett kő embertársainkat, és figyelemmel, törődéssel, nekik, és Istennek áldozott idővel, energiával ráébreszteni őket arra, hogy szegletkövek. Váljunk olyan építőkké, akik nem vetik félre Isten házának köveit, hanem hasznossá teszik azokat.

I'm back

asszem visszatértem!
legalábbis tervben van.
majd még kiderül.
addig is mindenkinek jó blogolást!

tudom,...

...lehetne rajta javítani, de most nem. Majd! Ha már tényleg is úgy gondolom, hogy lehetne valaminek a kezdete... meg a vége nagyon....semmilyen....de szeretem...
ím:

A szarvasbika prüszkölve iramodott el a bokrok között megbúvó nyílás felé. A szél orkszagot és lábak tompa puffanásának hangját hozta felé. A sűrű növényzet között biztosan haladt a megszokott úton. Már - már biztonságban érezte magát, de az egyik fa mögül elé ugrott egy a hordából, és lándzsáját bordái közé döfte. A mozdulat pontos volt, de félúton erőtlenné vált. A fegyvert tartó, kinyújtott kéz megremegett. A váll, melyen az izmok az előbb még feszülve duzzadtak, most ernyedten lógott. A test nagyot rándulva vágódott neki a fának, mely mögül az imént bukkant elő. Mire a két test földet ért, az ork harcos melléből és torkából kiálló vesszők tollas vége sem rezgett.

A lemenő nap fényénél egy ifjú ork velőtrázó ordítással adta az erdő tudtára, bosszút áll, és halála napjáig irtja a hosszú fülű holdimádó népséget.
Kulacsát kiürítette, és egy különleges cserje apróra morzsolt levelét szórta bele, majd az apja nyakából kihúzott vessző helyén tátongó lyukhoz tartva megtöltötte. Megkereste vaktában elhajított bárdját, övébe tűzte, és a két tetemet vállára véve elindult kelet felé. A nap egy kósza sugara még megcsillant feketén a földön elterülő tócsán, a fiú kiégetett gerinccsontokkal díszített övén, majd a hátán, a tengeri kígyó alakú anyajegyen, fölkúszott a fák hegyére, és eltűnt a felhőtlen ég sötétedő kékjében.

közi...

mert mindenhol jó, de nem egyszerre!

közin alkottam...
a téma: én a vizsgaidőszakban...
asszem megosztom...

Elbambulva szürcsölte üres kávéscsészéjéből a levegőt. Föl se tűnt neki, hogy nem elég édes. Mögötte Ciceró szidta tört latinsággal Arisztotelészt, mert pontatlanul definiálta a vallás fogalmát, és Freudot, mert nem szó szerint idézte a Katolikus Egyház Katekizmusának megfelelő részeit. Valami hosszú szakállú fazon egyházi énekeket fütyörészve fejbe vágott Jehova két tanúját és egy fél pizzát. A fejeket csocsófocisták rugdosták páros lábbal a kiürült kávéscsésze cukormentes légtere,és a rajta átszűrődő fény és zaj felé. Pislantott.
"A francba! Elkések!"- villant belé a felismerés.
-..., és Ő is közeledni fog hozzátok!- válaszolta Paffy, és az énekkar rázendített a kivonulási énekre.

La Familia

az apropó Mari húgom bérmálkozása


szülők nélkül tisztább a kép... :)

mert történik, ha ők nem is tudják

két barátomnak, róluk


tavaszodik
nap süt, ravaszkodik,
a kabát lekerül,
meleg van veszettül
aztán beborul

mosoly
két ember arcán oson,
s a szívükbe is beül,
érzik már ott belül
lassan alakul

mocorog
az érzés, de vacog
a szív, ha úgy érzi,
a másik nem érdekli
visszavonul

rezonál
a szív és vár,
egyengeti a talajt,
ahol virága majd kihajt
majd kivirul


2008.04.10. Béke épület, szemét óra, Szeged

mer a gugli jó...

vagy mégse?

megint

ami nincs, az nem halhat meg.
a költő halála, habár tudom, hogy soha nem is létezett, így meg sem halhatott, igen mély nyomot hagyott bennem. többször is megpróbálkoztam az újjáélesztéssel, de az újjá miatt nem sikerült.
ez szörnyen elszomorított.
de mostmár tudom, hogy a költő, aki nem élt, és ezért meg sem halt, halála után örökké bennem él, itt van velem, az emlékeimben, amik valószínűleg nem igaziak, csak az agyam generálta őket - hiszen ami soha nem volt, arra nem emlékezhetek -, mégis ugyan olyan valóságosnak tűnnek, mint az, hogy valamikor réges régen egy kocsmában verseket írtam, vagy söröztem egy szegedi lakás nagyszobájának egyik sarkában egy dartonpappal...
jó tanítvány volt.
mármint a költő tanítványa.
vajon ő létezett?
és a bicikli az ablak alatt?
és a fenéért vagyok ilyen rohadt melankólikus, mikor aludtam vagy 3 órát!?!
öregszem!
mint a költő annakidején. a nemlétező. az időtlen nemlétben. folyamatosan öregedett, csak nem látszott rajta...
meg fázom.
és hol van már a tavalyi hóden?
és akkor a billenytűzet azt mondta az egérnek:
miért engem bánt folyamatosan? veled miért nem foglalkozik? - és föllázadt.
folyamatosan cserélgette a billenytűk helyzetét és távolságát. az egér is föllázadt, mert vele nem foglalkozom. ő meg nem volt hajlandó szóba állni velem.
és akkor megvilágos oh dot...
ezek mind egy világméretű összeesküvés részvevői. hogy miért esküdtek össze?
a nemlétező költő meggyilkolását és az új világrend előkészítésének megakadályozásának megbeszélésének bojkottját akarják szabotálni...
éljen a párt!
a jobb oldal képviselője az egér. a liberális jobb a billentyűzet. bal nincs, nem is kell. ez egy jobbközépegypártrendszer!
a kabinetkártya a spion. mind tudják róla, hogy az. ők bízták meg, hogy épüljön be, és értesítse az illetékeseket, hogy azok időben közbelépjenek. háziőzizetet szeretnének kicsikarni maguknak. hogy még a boltba se kelljen elmenniük. meg sehovase. és állandó netet is akrnak. a kártya arra is jó.
meg a spionkodásra.
nem úgy, mint a költő.
aki soha nem is létezett...

állt, és nézte a hópelyhet.
azt, lefelé haladásában újra és újra megakadályozta valami. már-már úgy tűnt, végérvényesen megindul lefelé, de egy pillanattal később valami felrántotta, hogy újra elkezje ereszkedését.
Nem tudhatta, meddig játszik vele, mint ahogy azt sem, mikor un rá, és engedi el.
ő is ilyen volt. újra és újra elindult a lejtőn, de valami mindíg visszarántotta.
nem engedte el.
de meddig?
mikor un rá?
nem tudhatta.
a szél ott fúj, ahol akar.

Pest a századfordulón

... A belváros egy tömkeleg, amelynek az utcáit még akkor alapították, mikor a városháztéren a rác kereskedők sertéspocsolyái voltak, szűkek, rendetlenek; hanem a kirakatokban európai fény és pompa; a szél szemétkupacokat hány szemeink közé; hanem az utcán járó közönség toalettje vetekedik Párizzsal. Sehol annyi gyönyörű nőarcot s annyi rongyos koldust nem találni, mint ott, minden lépten. A szűk utcákon egymást éri az úri fogat s a nyúzott bőröket szállító szekér. A külvárosok mesés mohósággal épülek, kis ház, nagy ház, ki-ki a maga gusztusa szerint, s az építés miatt örök a por a szél minden lendületére. Egy-egy kis zöld oáz, akkora, mint egy nemesi kúria kertje, a többi sivatag kőhalmaz. A város körül egy Szahara, melyet szorgalmasan szántanak, hogy a sirokkónak legyen mivel bajlódni. Ez a város külső képe. Nem tudni, gyárvárosnak indul-e, kereskedelmi empórium akar-e lenni, tudományok, művészetek városává emelkedik-e, országváros lesz-e, vagy pedig csak amerikai telep, ahova a világ minden részéből mindenféle osztályú ember siet pénzt keresni, de ha egyszer meggazdagodott, ott meg nem marad, hanem menekül falura vagy külföldre.

(Jókai, Fekete gyémántok, részlet egy hazafias pap szájából)

Gesztenye gurul lassan kanyarodva,
az előbb esett le a szürke betonra,
koppant egy nagyok, és már gurul is,
megyek tovább utamon, megyek tovább én is.

Süt a nap az égen, nem hét, de nyolc ágra,
nem takarja még el felhők vonulása,
száraz levél vitorlázik szép lassan a szélben,
tudja már, hogy ősz van, nem tagadom én sem.

Verebek csipognal hangosan az ágon,
megyek az utamon, a végét nem látom,
Táska húzza vállam, álmosság a fejem,
de a szívem könnyű, röpíti szerelem.


2007.09.18 Irinyi kabinet