Gesztenye gurul lassan kanyarodva,
az előbb esett le a szürke betonra,
koppant egy nagyok, és már gurul is,
megyek tovább utamon, megyek tovább én is.

Süt a nap az égen, nem hét, de nyolc ágra,
nem takarja még el felhők vonulása,
száraz levél vitorlázik szép lassan a szélben,
tudja már, hogy ősz van, nem tagadom én sem.

Verebek csipognal hangosan az ágon,
megyek az utamon, a végét nem látom,
Táska húzza vállam, álmosság a fejem,
de a szívem könnyű, röpíti szerelem.


2007.09.18 Irinyi kabinet

Mert a költő soha sem élt, így meg sem halhatott

A szél fúj.
A fák nyögve hajolnak meg,
ahogy ágaikba kap.
A levelek surrogva suhannak tova,
örvénylenek, mint a gondolatok.
Minden változik!
A szél fúj, az emberek süketek, vakok.

A szél fúj.
Belekap a hajamba.
A gondolatok, mint sodródó falevelek,
örvénylenek körbe-körbe.
Újabb és újabb köröket futok,
nem tudom ki vagyok, mit akarok.
Mint a szél, mindenbe belekapok,
és mindent eldobok, ha ráunok.
A szél fúj.
A legrosszabb mégsem én vagyok!


2007.09.05. Szeged, Sörpatika