Pest a századfordulón

... A belváros egy tömkeleg, amelynek az utcáit még akkor alapították, mikor a városháztéren a rác kereskedők sertéspocsolyái voltak, szűkek, rendetlenek; hanem a kirakatokban európai fény és pompa; a szél szemétkupacokat hány szemeink közé; hanem az utcán járó közönség toalettje vetekedik Párizzsal. Sehol annyi gyönyörű nőarcot s annyi rongyos koldust nem találni, mint ott, minden lépten. A szűk utcákon egymást éri az úri fogat s a nyúzott bőröket szállító szekér. A külvárosok mesés mohósággal épülek, kis ház, nagy ház, ki-ki a maga gusztusa szerint, s az építés miatt örök a por a szél minden lendületére. Egy-egy kis zöld oáz, akkora, mint egy nemesi kúria kertje, a többi sivatag kőhalmaz. A város körül egy Szahara, melyet szorgalmasan szántanak, hogy a sirokkónak legyen mivel bajlódni. Ez a város külső képe. Nem tudni, gyárvárosnak indul-e, kereskedelmi empórium akar-e lenni, tudományok, művészetek városává emelkedik-e, országváros lesz-e, vagy pedig csak amerikai telep, ahova a világ minden részéből mindenféle osztályú ember siet pénzt keresni, de ha egyszer meggazdagodott, ott meg nem marad, hanem menekül falura vagy külföldre.

(Jókai, Fekete gyémántok, részlet egy hazafias pap szájából)