Wass Alber - Tizenhárom almafa (részlet)

Az adó dolgáért jöttem vóna – jelentette ki az öreg. – Ihol az írás!
Azzal odadöcögött az asztalhoz s letette reá a papírt. Erre Mózsi is előkotorta a magáét s odatette az öregé mellé.
– Itt van ez is, ni.
A hivatali férfiú megnézte nagy álmosan az egyiket, aztán a másikat.
– Nincsenek megelégedve a kivetéssel? – kérdezte.
– Hogy értsük ezt? – kapta föl az öreg a fejét és harciasan körülnézett. Ezt tette Mózsi is, de nem látott veszedelmet sehol.
– Hogy sokallja-e az adót? – fordította át a kérdést magyarra a nyeszlett.
– Sokallani nem sokallanánk mi aztat – csavart egyet az öreg a bajuszán –, csak éppen hogy nem tudjuk megfizetni!
– Szóval haladékot kérnek? Mi?
– Mégpedig végérvényeset! – emelte föl az öreg az ujját.
– Hogy értsem ezt? – meresztette el a másik a szemét.
Még a kisasszony is abbahagyta a körömmunkát, s úgy nézett az öregre, mintha soha addig vénembert nem látott volna.
– Úgy, hogy sem most, sem hónap, sem egy esztendő múltával, sem tízzel én ezt a pénzt meg nem fizethetem!
– S miért?
– Azért kérem – tüzelt az öreg –, mert én a rómányok alatt mind a huszonkét esztendőt egybevéve nem fizettem annyit, mint amennyit maguk itten egy esztendőre követelnek rajtam. Márpedig idehallgasson. Ha az ellenségem, aki számára én csak egy büdös székely vótam, beérte huszonkét esztendő alatt ennyivel, magiknak akkor százhuszonkettőre is sok kell legyen, sze tán azért gyüttek, hogy megsegítsenek, igaz-e?
Hehehe! – kacarászott a fiatalember. – Ravasz ember maga, apám! Csakhogy az államnak kell ám a pénz! Utakat kell csináljunk magunknak, tisztviselőlakásokat kell építsünk magunknak, mert itt semmi nincsen!
De az öreg nem hagyta magát. – Akinek nem jók a mi utaink, ne gyüjjön ide! Vagy csináljon jobbat, a maga pénzin s ne az enyimen!