az első

Napok óta nem tudott aludni, és ettől erőtlennek érezte magát. Nem, fizikailag minden rendben volt. Már órák óta függeszkedett a tetőgerendán a résre nyitott ablak előtt, mégsem fáradt el. A gond nem ezzel volt, hanem az emlékezéssel. A lába tompán sajgott, mintha meghúzta volna. Valahol, valamikor. Akár hogy is szerette volna fölidézni, mi történt mielőtt elkezdte volna a bent ülőket figyelni, nem sikerült. Mintha falba ütközött volna. A tegnap megvan. És előtte is több, mint amire bárki emlékezhetne, de a ma a múlt homályába vész. Mintha meg sem történt volna.
Odabent csönd lett, és ez észhez térítette. Csak egy pillanat volt, de valamit elmulasztott. Túl nagy volt a csönd. Talán fölfedezték. Valahol az ablakon, és talán egy ajtón túl ajtó csapódott be. Igen, észrevették! Gondolkodás nélkül engedte el a gerendát, és egy örökkévalóságnak tűnő pillanat után hangtalanul érkezett az előbb még méterekre levő, ökölnyi kövekből kirakott útra. A fájdalom élesen nyilallt combjába, aztán eldőlt. A lába görcsbe rándult, mozdítani se tudta. Néhány perc - vagy csak másodperc, ki tudja – után erőt vett magán, és a fájdalmat legyűrve talpra állt. Bicegve ugyan, de elindult. Csak három sarok. Annyit kell kibírnia, és biztonságban lesz. Meleg kandalló, és füstbe burkolózó tömeg várja. És egy sarokasztal, két homályba vesző, hírekre éhes arccal. Csak addig bírja ki! Hogy meglepődnek majd! Tudták, hogy ez után „nyugdíjba mehetnek”, de mait most tudott meg, arra ők sem számíthattak! Ez az! Még tíz méter! Hosszú bal, biccenő jobb. Megint. Mindjárt ott van! Már hallja a nevetést! Érzi a füstbe keveredő szalonnasütés- szagot! Még öt lépés! Négy. Három. Csaholás! Kettő. Közeledik! Egy. Nem! Ez lehetetlen! Kutyákkal keresik! Nem vezetheti ide őket! Nem tehet ilyet velük! A társaival! A barátaival! Még egy lépés! Kettő. Kiabálás a csaholásban. Három! Négy! Egyre közelebb. Öt! A kétségbeesés új erőt ad. Hat. Nem fáj! Rohan. El innen! Tizenkettő. Jobbkanyar. Huszonöt. Bal. Jobb. Bal. Fák. Ösvény. Le róla! Patak. Bele! Fölfelé rajta. A víz jéghideg. Lemaradtak! A kutyák elveszítették a nyomot. Kiáltás. Jönnek fölfelé a part mentén. Megint közelednek! Jobbkanyar egy leágazásnál. Egyre jobban fárad. A jobb lába egyre kevésbé engedelmeskedik. Megáll. Hallgatózik. Közel vannak! Túl közel! Tovább! Lassul. Nem akarom, de nem tehetek ellene semmit. Az oldalág tóba torkollik. Bele! Hideg. Zsibbadok. Lassulok. Nem mozgok. Merülök. Kétségbeesés. Fohász. „Te szemét! Te utolsó senki! Ahogy mondom! Senki! Semmi! Te, aki lelket sem voltál képes adni! Szemét! Helyette adj esélyt! Egy napot! Nem, egy órát adj! Csak még egy órát! Kérlek! Nem akarok meghalni! Csak egy órát adj! Esélyt, hogy ne most, ne így történjen! Nem akarom a semmit! Csak egy órát! Kérlek! Adj! Akarom! Most! Adjmost! Mostadjadjmostmostadjmost...!”
Fájdalom. Sötét. Semmi. Lassan derengő érzések, gondolatok. Fáj. Valami. Nem nagyon, de mégis fáj. A lábam. Mitől? Nem értem! Nem tudom! Nem emlékszem! Hiszen a karomnak kéne fájnia! Nevetséges! Órák óta függeszkedek itt, mégis a lábam fáj. Koncentrálj!