állt, és nézte a hópelyhet.
azt, lefelé haladásában újra és újra megakadályozta valami. már-már úgy tűnt, végérvényesen megindul lefelé, de egy pillanattal később valami felrántotta, hogy újra elkezje ereszkedését.
Nem tudhatta, meddig játszik vele, mint ahogy azt sem, mikor un rá, és engedi el.
ő is ilyen volt. újra és újra elindult a lejtőn, de valami mindíg visszarántotta.
nem engedte el.
de meddig?
mikor un rá?
nem tudhatta.
a szél ott fúj, ahol akar.

Pest a századfordulón

... A belváros egy tömkeleg, amelynek az utcáit még akkor alapították, mikor a városháztéren a rác kereskedők sertéspocsolyái voltak, szűkek, rendetlenek; hanem a kirakatokban európai fény és pompa; a szél szemétkupacokat hány szemeink közé; hanem az utcán járó közönség toalettje vetekedik Párizzsal. Sehol annyi gyönyörű nőarcot s annyi rongyos koldust nem találni, mint ott, minden lépten. A szűk utcákon egymást éri az úri fogat s a nyúzott bőröket szállító szekér. A külvárosok mesés mohósággal épülek, kis ház, nagy ház, ki-ki a maga gusztusa szerint, s az építés miatt örök a por a szél minden lendületére. Egy-egy kis zöld oáz, akkora, mint egy nemesi kúria kertje, a többi sivatag kőhalmaz. A város körül egy Szahara, melyet szorgalmasan szántanak, hogy a sirokkónak legyen mivel bajlódni. Ez a város külső képe. Nem tudni, gyárvárosnak indul-e, kereskedelmi empórium akar-e lenni, tudományok, művészetek városává emelkedik-e, országváros lesz-e, vagy pedig csak amerikai telep, ahova a világ minden részéből mindenféle osztályú ember siet pénzt keresni, de ha egyszer meggazdagodott, ott meg nem marad, hanem menekül falura vagy külföldre.

(Jókai, Fekete gyémántok, részlet egy hazafias pap szájából)