Felültem és boldogan hunyororgtam a fénybe. Hosszú idő telt el azóta, hogy először éltem át azt az éleményt. Olyan, mint egy újjászületés. A teljes sötétségből, ami hullámzón simogatja a testet, és a gontalan boldogság magányába sűlyeszti a lelket, felmerülni a fények, hangok, szagok és gondolatok zagyván kavargó világába, újra valahova hátra szorítani az érzést, megérzést, és újra csak a tapasztalás és megismerés bódító mámorában úszni, sodortatni magam az információk sokasága között, mindenbe bele-belekóstolva kicsit, olyan élmény, amit újra és újra át kell élnem ahoz, hogy tudjam értékelni a magányt és a csendet, azt a világot, amit csak az érzések uralnak, és a külvilág csal egy szűrőn keresztül férkőzhet át, ami minél hosszabb ideig működik, annál jobban, és ahova akkorban legkönnyebben a kis panellakás még kisebb kádjában lévő víz enyhén tükröződő felülete alatt juthattam el. Elmerültem, és kilépetm az időből. Nem létezett a tér sem, sem egyéb deimenziók satnya valóságutánzatai. Én sem léteztem igazán. Csak az érzések és a nagy büdös semmi. Ami persze nem volt büdös, mivel mivel a tér, amiben a szag létrejöhetett vagy terjedhetett volna, és amiben a szag és más hozzá hasonló dolgok léteznek. És kevésbé hasonlóak.
Az érzéseim nem érzelmek voltak. Nem volt szeretem sem szerelem, nem volt rokon és ellenszenves, sem rossz vagy jó. És nem volt indulat.
Volt öröm és bánat, volt magány és meg nem értettség, és volt remény.
Igen. Akkor még volt remény.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése