Elmélkedés 2009.03.13-a péntekre

az igerész

,,A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett;"- mondja Jézus a farizeusoknak és főpapoknak. Ők, akik szerinte hallván hallanak, de nem értenek, nézvén néznek, de nem látnak, hiába hallják őt, szavaiban csak a fenyegetést érzik. Azt, hogy az Emberfia tanítása hatással van hallgatóságára. Nem értik az Igét, mert nem akarják érteni azt. Ahogy az írásban, a szóban sem hajlandóak meglátni a Lelket.
És mi? Mi is farizeusok vagyunk?
Igen!
Milyen sűrűn történik meg velünk, hogy nem vesszük észre a Lelket! Isten szent Lelkét, aki mindig mindenütt ott van velünk, és elhalmoz ajándékaival. Rohanunk. Nincs időnk semmire. Még saját magunkra se, nemhogy egymásra. Ne adj Isten, Istenre!
Álljunk meg!! Nem, ne csak fizikailag! Lélekben is! Üresítsük ki magunkat, ne gondoljunk a rohanásra, a problémákra! Gondoljunk istenre, és arra, hogy mi mind egyházának szegletkövei vagyunk! Mint ilyenek feladatunk észrevenni elvetett kő embertársainkat, és figyelemmel, törődéssel, nekik, és Istennek áldozott idővel, energiával ráébreszteni őket arra, hogy szegletkövek. Váljunk olyan építőkké, akik nem vetik félre Isten házának köveit, hanem hasznossá teszik azokat.

I'm back

asszem visszatértem!
legalábbis tervben van.
majd még kiderül.
addig is mindenkinek jó blogolást!

tudom,...

...lehetne rajta javítani, de most nem. Majd! Ha már tényleg is úgy gondolom, hogy lehetne valaminek a kezdete... meg a vége nagyon....semmilyen....de szeretem...
ím:

A szarvasbika prüszkölve iramodott el a bokrok között megbúvó nyílás felé. A szél orkszagot és lábak tompa puffanásának hangját hozta felé. A sűrű növényzet között biztosan haladt a megszokott úton. Már - már biztonságban érezte magát, de az egyik fa mögül elé ugrott egy a hordából, és lándzsáját bordái közé döfte. A mozdulat pontos volt, de félúton erőtlenné vált. A fegyvert tartó, kinyújtott kéz megremegett. A váll, melyen az izmok az előbb még feszülve duzzadtak, most ernyedten lógott. A test nagyot rándulva vágódott neki a fának, mely mögül az imént bukkant elő. Mire a két test földet ért, az ork harcos melléből és torkából kiálló vesszők tollas vége sem rezgett.

A lemenő nap fényénél egy ifjú ork velőtrázó ordítással adta az erdő tudtára, bosszút áll, és halála napjáig irtja a hosszú fülű holdimádó népséget.
Kulacsát kiürítette, és egy különleges cserje apróra morzsolt levelét szórta bele, majd az apja nyakából kihúzott vessző helyén tátongó lyukhoz tartva megtöltötte. Megkereste vaktában elhajított bárdját, övébe tűzte, és a két tetemet vállára véve elindult kelet felé. A nap egy kósza sugara még megcsillant feketén a földön elterülő tócsán, a fiú kiégetett gerinccsontokkal díszített övén, majd a hátán, a tengeri kígyó alakú anyajegyen, fölkúszott a fák hegyére, és eltűnt a felhőtlen ég sötétedő kékjében.